Az íráskészség fejlesztése

 

A nyelvpedagógia szerint az íráskészség olyan tanult nyelvi készség, amelynek segítségével folyamatosan és automatikusan vetünk papírra jeleket. Eközben érzékeljük a hangkombinációk és az íráskép közötti összefüggéseket, amelyek az adott nyelv hagyományai szerint mutatják be e kapcsolat véletlenszerűségét. A fenti leírás döntően az írás, mint mechanikus folyamat megtanulására vonatkozik.

Tágabb értelemben az írást, mint kognitív folyamatot, a manipulatív gyakorlatoktól egészen a szabad fogalmazásig terjedően kell fejleszteni.

Az írás a nyelvi kifejezés olyan sajátos eszköze, amelyben a közlő térben és időben is távol van az olvasótól, ezért kontextust is meg kell teremtenie. A tanulás kezdeti szakaszában szét kell választani a szavak, a mondatok leírásának mechanikus folyamatát, amelyben a vizualitás játszik döntő szerepet és a kreatív fogalmazástanítást, amely annyira bonyolult folyamat, hogy sokak számára a saját anyanyelvén sem elérhető cél.

Az íráskészség – megfigyelések szerint – könnyebben fejleszthető a jól olvasó tanulók esetében. Alapszinten a betűk megformálása, a betűzés, a helyesírás elsajátítása hosszas folyamat.

 

Az ókortól ismert legegyszerűbb írástanítási eljárások:

·         A másolás: memorizálásra is alkalmas példamondatok, versek, dalok, társalgási közhelyek stb. leírása;

·         A diktálás: eleinte ismert, később ismeretlen anyagon gyakoroltat, többnyire az alábbi három fázisban: a teljes szöveg felolvasása normál tempóban; a szöveg lassú, szegmentált, egyszeri felolvasása tollbamondás céljából, ahol a szegmentumok hosszúságának a rid távú memória kapacitása szab határt; végső, normál tempójú felolvasás, amely alkalmat adhat a korrekcióra.

Több évszázada ismert további írásfejlesztő technikák:

·         kiegészítések, hiányzó szavak beillesztése

·         mondatbővítések, átalakítások, összevonások

·         egy adott szakasz átírása

Az utóbbi időben elterjedtek még:

·         az ún. cloze-tesztek (olvasási készség fejlesztéséhez hiányzó szavak pótlása);

·         a párhuzamos írás (hosszabb szöveg, pl. egy bekezdés megírása oly módon, hogy megadott modell szerint, más szavakkal kell ugyanazt a szövegkörnyezetet megalkotni);

·         a diktálás fogalmazással (a tanár előbb felolvassa az egybefüggő szöveget, majd kérdéseket tesz fel; újraolvasás és a kulcsszavak táblára történő felírása után a diákok leírják a történetet olyan mélységgel és részletességgel, amennyire csak képesek).

Az utóbbi két változat azt mutatja, hogy az írástanítás az irányított írásbeli gyakorlatoktól az egyre szabadabb, kreatív formák felé halad, miközben az írott beszéd követelményeit is tanítja (pl.: a kohéziót fejlesztő logikai és grammatikai technikákat, a koherencia iránti érzékenységet).

A hagyományos írástanításban eredeti szerzők stílusát is utánozták, ami lehetőséget adott arra, hogy a beszéd- és gondolatalakzatok jelentős tárházát sajátítsa el a diák. Fontos követelmény, hogy a szerző eltávolodjék a szövegétől, mert csak így lesz képes az eredeti szöveg javítására, törlésére, átrendezésére, tömörítésére, illetve bővítésére.

 

A szövegalkotás

Gondolatainkat, érzelmeinket nyelvi eszközökkel formáljuk meg, hogy a hallgatóhoz, olvasóhoz eljusson az üzenet, az adott nyelven megfogalmazott gondolat.

Az óvodába, ill. az iskolába kerülő gyermek a szövegalkotási képessége egy bizonyos szintjével rendelkezik. Az anyanyelvi nevelés során a feladat: a fejlesztés, a tudatosítás, a korrekció; az anyanyelv normáihoz alkalmazkodó fejlesztése, az önkifejezés, az egyéni stílus bátorítása.

A nyelvhasználati módok integrált, produktív, területe a szövegalkotás, bár a tanulás folyamatában beszélünk produktív, félproduktív és reproduktív szövegalkotási eljárásokról is (pl. reproduktív: szövegtranszformálás idő, személy tekintetében; félproduktív: adott szavakkal és kifejezésekkel szövegalkotás; produktív: fogalmazásírás, kreatív szövegalkotás.)

A szövegek csoportosítása többféle szempont szerint történhet. Az oktatásban hagyományosan megkülönböztetjük a szóbeli és az írásbeli szövegalkotást.

·         A szövegalkotás tanításának nyelvi feltételei: a kontextusos beszéd, szövegformálás a kommunikációs helyzetek követelményeinek megfelelően, az eszközszintűvé váló íráshasználat (a figyelem középpontjában ne az írástechnika álljon), a helyesírás alapvető normáinak ismerete.

·         A szövegértő olvasás; pszichikai feltétele: az emlékezés, a figyelem, ezen beül a megosztott és összpontosított figyelem, a képzelet bizonyos fejlettségi szintje.

·         A fogalmazástanítás, írástanítás módszerei a kontextus, szövegértő olvasás fejlesztése.

 

A kontextus

A szövegösszefüggés a szöveg egyes részei, ill. a szövegbeli és a szövegen kívüli valóságsíkok között. A kontextus minden nyelvi közlés és általában mindenfajta kommunikáció nélkülözhetetlen sajátossága.

A kontextusok főbb csoportosítási lehetőségei:

·         A szövegen belüli és szövegen kívüli kontextus

·         A szintagmatikus és paradigmatikus kontextus

Az előbbi valóságosan van jelen az adott szövegben, az utóbbi virtuálisan teremt kapcsolatot az adott szövegrész (jel) valóságos léte és a hasonló jelek lehetséges léte között. Pl.: egy költemény hexameteres ritmusa valóságos kapcsolatban áll az adott mű más szintjeivel (jeleivel), ugyanakkor virtuálisan kontextusban van a hexameter más művekben másképpen, de lényegileg rokon módon megvalósuló példáival.

·         A szöveg létrehozásának, ill. befogadásának kontextusa. Ez különösen régebbi korok alkotásainak aktuális befogadásakor lehet eltérő.

A kontextus fogalmát nemcsak a nyelv- és az irodalomtudomány használja: a kommunikáció minden formájánál jelentősége van, így a környezetfüggőség problémájával a valóság értelmezésében és ábrázolásában különböző tudományok és művészetek foglalkoznak (pl. a hermeneutika, kulturális antropológia, pszichológiai pedagógia).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Összeállította: Katona Erzsébet gyógypedagógus

                        katona.erzsebet@alitera.hu